Jogarkeringő

Este van, a Balaton felől az összes szúnyogot felém tereli a szél. Egy parti kocsmában ülünk, én és életem párja. Mivel már legalább egy órája nem szólt hozzám, inkább csendben nézelődöm, nem forszírozom a társalgást. Nincs már miről beszélnünk. Hallom a zenét, máshol táncolnak, csókolóznak, nevetnek.

Mennyi geci folyik el egy ilyen balatoni éjszakán!

És mind máshol folyik, másba, állati kívánással vagy lassú unalomban. Öreg, összeszokott párok rutinbaszása, izzó pinájú tizenéves lányok részeg szopásai, szerelmesek unalomig romantikus összetapadása, mind mintha a Balatonba tódítaná azt a hihetetlen mennyiségű ondót, ami egy ilyen éjszakán kárba veszik. Elcsordogál a semmibe.

Az a férfi egy év múlva már nem fog emlékezni, hogy ma este kibe lógatta bele. Az a nő sem fogja tudni, hogy kiét nyelte ma olyan mohón. Mindenféle szavakat hörögnek egymás fülébe, és évek múlva talán meg sem ismerik már egymást.

És ahogy a Balatont nézem, a fény tejfehérre festi, mintha tényleg csupa geci ömlene belé, azt kívánom, bárcsak valaki engem is, belém is, inkább ne is emlékezzen, én se emlékezzek, csak egy gyors dugást, egy emlékezetnélkülit!

Nincs szebb bók egy álló fasznál...

Ránézek életem párjára, és tudom, hogy ma sem, ahogy tegnap sem, és ahogy holnap sem. Ez legalább biztosan bejön, így legyen ötösöm a lottón. Majd forró testtel befekszem mellé az ágyba, hozzá bújok, ölelem, simogatom, meg akarom csókolni, és:

- Most ne, melegem van, izzadok. Utálok melegben, tudod.

Persze. Hidegben is utál.

A Színésszel először egy premier utáni bulin találkoztam. Fekete miniruha volt rajtam, tűsarkú csizma. Órákig készülődtem otthon; amikor végül megnéztem magam az egész alakos tükörben, tudtam, hogy megejtően szép vagyok: kihívó, mégis ártatlan, kurvás, mégis ízléses és finom.

Lassú léptekkel mentem - mit mentem: vonultam - végig a Király utcán. Mindenki engem nézett. A szembe jövő férfiaknak mélyen a szemébe néztem, és minden tekintet azt üzente: "Nem kaphatsz meg!" ... Pedig dehogynem... az ilyen női tekintet mindig takar valamit; legtöbbször azt: "Szólíts le és kefélj meg!". S aki veszi az adást, az meg is érdemli, hogy megkefélhessen. De a legtöbb faszi ilyenkor megijed, és nem veszi fel a kesztyűt.

Nem így a Színész. A premier után, amikor a pezsgőt szolgálták fel, egyszerűen odaajött koccintani, majd közel hajolva súgta:

- Te is tudod, hogy be fog következni.

A nevét akkor még csak a színlapról ismertem. Valaha gyönyörű férfi lehetett, ma kövér és elhanyagolt, közepes színész, nem nyűgözött le különösebben az alakítása. Az előadás alatt az első sorban ültem, és tudtam, hogy észrevett. A meghajlásnál apró malacszemeivel mélyen a szemembe nézett, s aztán a pezsgőzésnél az a mondat...

Soha nem találkoztam még visszataszítóbb férfival. Fel kellett volna háborodnom, elküldenem a picsába, lerázni, királynői gőggel társalgásba elegyedni a 7. kerületi polgármesterrel, mit tudom én. Ignorálni. De valahogy tudtam, ha most elutasítom, soha többé nem próbálkozik majd. Ez dühített fel, ez a bizonyosság. El akartam csábítani, úgy, hogy küzdjön, hogy szenvedjen értem, és közben tudtam, hogy ez az, amire semmilyen körülmények között nem lesz hajlandó. Vagy megdug, vagy nem. Ha nem, akkor megdug valaki mást. Ez felháborított: hogy mindegy neki, hova dugja a faszát. Akartam, hogy CSAK belém akarja dugni. Akartam, hogy akarjon. És tudtam, hogy akar, de akartam, hogy jobban akarjon. És tudtam, hogy nem akar jobban, mint amennyire bárki mást akar.

Hirtelen vágyat éreztem, hogy nélkülözhetetlenné tegyem magam. Undorodtam tőle, de akartam, hogy szeressen. Megsértett ezzel a mindeggyel. Minden méltóságomat megsemmisítette azzal a közönnyel. Meg tudtam volna ölni abban a pillanatban.

- Te is tudod, hogy be fog következni.

Nem szóltam, de a mosolyomban az volt: "Tudom." A válasszal elégedetten távozott. Reméltem, hogy visszajön, de nem jött. Baszott jönni. Dühös lettem. Annyira megutáltam a Színészt, ezt a középszerű, semmilyen faszit, akinek a nevét mindenki ismeri a szinkronokból, ám a színpadról senki nem emlékszik rá... annyira megutáltam, hogy elmentem a következő előadásra és megvártam az öltözője előtt.

- Találkozzunk a Sirályban, 10 perc múlva.

- Jó. - mondtam és elindultam a Sirályba. Vártam 10 percet, nem jött. Húsz perc múlva sem. Fél óra után sem. Akkor már el tudtam volna vágni a torkát. Negyven perc múlva megjelent. Nem kért bocsánatot. Rendelt egy viszkit, lassan megitta, egy szó nélkül bámult közben. Majd rendelt még egyet, majd még egyet, és csak ivott és bámult.

- Gyere. - És mentem. Nem lakott messze, beléptem: a lakás, mint egy disznóól, koszos, dohos, minden szanaszét. Töltött magának egy viszkit, majd nekem is, bár nem kértem. Ittunk. Arra gondoltam, hogy rendet kéne tennem a lakásában, az életében.

Hirtelen letépte rólam a könnyű nyári ruhát, és szabályosan megerőszakolt. Nem kérdezett, nem simogatott, durván és keményen megbaszott. Még csak meg sem csókolt. Életemben először volt hüvelyi orgazmusom.

Amikor végzett, felállt, felvette a köntösét, felhajtotta a maradék viszkit, majd rám nézett... és soha, sem azelőtt, sem azután nem láttam olyan áhítatot, könyörgést, koldulást senkinek a szemében. Szeretetet koldult. A tekintete szinte térdre esett előttem. Tudtam, arra gondol, hogy rendet kéne tennem a lakásában, az életében. Be akart fogadni, hosszú évek óta először be akart fogadni egy nőt az életébe.

Aztán elfordult, én felvettem a szakadt ruhámat és elindultam haza.

Másnap megint elmentem. Elaludtam mellette, úgy ölelt, mint egy kisgyerek. Aztán már minden éjjel ott aludtam. A menet mindig ugyanaz: viszki, ruhaletépés, baszás, viszki, és az a tekintet.

Aztán egyszer, három hónap után már nem mentem el. Nem keresett. De ha a hangját meghallom a tévében, összerezzenek.

A professzor úr akkurátusan kefél. Szépen beosztja az idejét, és nem tesz semmi váratlant, semmit, amivel fájdalmat okozna, semmit, amivel élvezetet. Feltesz az asztalra és pakol. Szép komótosan. Amikor gyorsul a tempó, tudom, hogy el fog élvezni. Torzul az arca, majd fellélegzik. Kis fintor, épp mint mikor megcsókol, és az orrán apró ráncok keletkeznek, ahogy felhúzza, hogy a számhoz férhessen.

Gyönyörű kezei vannak, s ha kedve van, hozzáértő módon használja őket. Legtöbbször nincs kedve. Néha behajtom rajta az elmulasztott orgazmusokat, ilyenkor rendkívül szolgálatkész, de ha nem szólok, eszébe sem jut, hogy nem csak lyukak vannak rajtam.

A feleségét már régen nem bassza, de nyalni megtanítottam, hogy ha mégis, hát tudja, mi merre van. Majd hálás lesz nekem az asszony.

Egyébként van, hogy órákig várat. Tárgyal. Rohan. Telefonál. Nehezen nyugszik meg, és bármi megzavarja. A legkisebb zajra is lelankad. Talán egy teljesen hangszigetelt szoba kellene, ablak nélküli, amelyben csupán egy leterített vastag szőnyeg vár a testekre, nem pedig ágy, mert az nyikorog. Nem szabad elvonni a Monsieur figyelmét.

Honnan is? Ja, a saját farkáról. Mert ha nem figyel a farkára, az sértődötten visszavonulót fúj. Összeráncolja a homlokát és magzatpózba zsugorodik. Megbántottan fekszik a heréken és várja az engesztelést. A személyzet elé járul, és minden módszerrel megpróbálkozik, hogy parancsolóját jobb belátásra bírja, de hiába: ez a farok nem egy megbocsátó típus.

Sebaj, a nő viszont igen, nem csinálunk nagy ügyet az ilyesmiből, igyunk inkább egy fröccsöt. Hol? Az egyetem büféjében? Ott inkább ne, minden tanítványod oda jár. Még azt hinnék, hogy viszonyom van a tanárommal.

Pedig mi csak konzultálunk. Szerencsére a faroknak van humorérzéke, így ismét minden a régi. Kezdődik az akkurátus kefélés. Persze, hogy volt előjáték. Egy puszi a mellre, egy csiklópöckölés, farok be, farok ki, farok be, farok ki, satöbbi, satöbbi. Most nincs kedvem rászólni a tanár úrra, így hamarosan végez.

De az utójáték, az utójáték vele a legjobb. Olyankor mintha szerelmes volna. Néha elalszik a mellkasomon, édesen szuszog, szeretem nézni. Finom ujjait ilyenkor használja. Felfedez velük, minden hajlatot bejár, és csókol, csókol... Ilyenkor feloldódik, mert már nem kell teljesítenie. Jól érzi magát. Jól érzem magam.

Vele, azt hiszem, ezek miatt az utójátékok miatt fekszem le újra és újra. Monsieur le Professeur nagy (utó)játékos.

...bár a zene már régen szól; egyszer harsog, máskor andalít.

Botladozva indulok neki a parkettnek, sejtve, hogy lesznek, akik el akarnak gáncsolni, lesznek, akik megbotránkoznak, és még többen, akik -titokban vagy nyíltan - lekurváznak. Talán olyan is lesz, aki irigyel majd.

Íme a magyarázat: ma pont tíz éve, hogy először vettem a kezembe egy igazi, hús-vér faszt, és ezt meg kell ünnepelni. Sokminden történt azóta - olyan ez, mint valami abszurd születésnap, amikor az ember számot vet az életével. Mindazzal, amit mától ide leírok, magamnak tartok tükröt, nem áll szándékomban - és nem is tisztem - bántani a másik nemet, elvégre a rajongásig imádom őket.

Előrebocsátom, hogy írásaim nem a képzelet szüleményei, a történeteken csak annyit változtatok, amennyi irodalmi szempontból feltétlenül szükséges - a neveket mindenképpen, hogy személyiségi jogokat meg ne sértsek. Kronológiai sorrend sem lesz, arról írok, aki és ami épp eszembe jut, avagy valami miatt aktuális.

Tegnap ünnepeltem.

A politikus már az irodájában várt. Óvatosan, szinte láthatatlanná görbülve csúsztam be az ajtórésen, nehogy valaki meglásson. S rövid, zavart, ide-oda tekintgetős udvariassági beszélgetést követve a lényegre tért.

Ő az, aki nem kérdez, mert amire kíváncsi, azt pontosan tudja kérdés nélkül is. A többire nem kíváncsi. Követhetetlenül beszél és követhetetlenül baszik. Az egyik másodpercben puhán simogat, a másikban eltöri a bordáimat. Követhetetlen és következetlen, épp ezért pillanatok alatt kiismerhető. A karót nyelt vadállat, a horgot kapott tátogó hal.

A nagy kan. Annyira magányos, hogy szinte már haldoklik. De hódít, azt hiszi, s hadd higgye, nem rontom el a játékát. Látszik, hogy rég nem volt fiatal nővel, és ettől meg van bolondulva.

- Kapuzárás - gondolom, és csukott szemmel, elmerülve élvezem a ténykedését.

Míg simogat, politikáról, közgazdaságról beszélgetünk. Választási csalásokról, összeesküvésekről mesél, és így utólag már nem tudom eldönteni, hogy a bőröm tapintása tetszett neki annyira, vagy saját, már-már cicerói magaslatokat súroló beszéde. A tekintete közben ide-oda rebben, a karján kidudorodó ereket vizslatom. Akkor kezdek figyelni, amikor belekezd egy történetbe valamelyik szeretőjéről. Egy darabid hallgatom, aztán finoman rászólok, hogy amiket mond, ahogyan és főleg akinek mondja, közel sem etikus. Nem vagyok kíváncsi a más pinájára.

- Van másik szeretőd? - kérdezi. Felhúzom a szemöldökömet.

- Nem hiszem, hogy erről kéne beszélgetnünk.

- Szóval van.

- Már hogy a fenébe ne lenne, minden városban van egy - gondolom, de aztán mégis lenyelem a mondatot. - Ha van, hát van. Remélem, nem akarsz reklamálni.

Pontosan tudom, hogy mit akart hallani. Azt, hogy az ő farka a legnagyobb és a legkeményebb, hogy ezentúl már senkivel nem akarok dugni, csak vele, hogy ő maga a megtestesült Zeusz, és ó, könyörgök, hadd szopjalak le mégegyszer, mert heghalok, ha nem tehetem meg.

Inkább felöltöztem, és úgy, ahogy jöttem, kisurrantam az ajtón. Még utánam szólt, hogy mikor lát legközelebb.

- Hívlak, ha kedvem lesz. - válaszoltam, hátra sem nézve. Még az is lehet, hogy tényleg felhívom. De biztos vagyok benne, hogy meg fog előzni.